Gina könnyei

      Az ügyvéd újra és újra elolvasta az üzenetet: "Az orvosok azt mondják, agydaganatom van, vagy mi. Majd később hívlak."

- Mikor később? - tette fel magának a kérdést. Odafordult a zokogó lányhoz és letérdelt mellé. Nem tudott mit mondani, mert a vígasztaló szavak elfogytak. Egy barát vetett véget a szomorúságnak. Megfogta a kezüket.

- Gyertek, énekeljük el a kedvenc dalát! A többiek már úgyis elmentek, csak mi vagyunk még itt.

       A busz lassan távolodott a folyó partját követve. A csapat egy ideig még bámult utána, aztán valamennyien a víz felé fordították fejüket.

A lány egy fának támaszkodott és aggódva fürkészte a sodrást.

- Még soha nem eveztem folyón.

A fiú bal kezével átkarolta, jobbjában egy baltát tartott.

- Ne félj, jó lesz - azzal nekivágta baltáját a drótkerítésnek, amely akadályként húzódott a szántóföld és a folyó között. - Utat csinálok a vízhez. Addig segíts a többieknek a vacsorakészítésnél! - Ezt már határozottabban tette hozzá. A lány rögtön tudta, hogy a fiú engedelmességet vár tőle. Mindig követte parancsait, amelyeket ő kérésnek fogott fel, ám annál sokkal keményebbek voltak. A többiek jól tudták ezt.

A lány szótlanul leült a kis campingasztalhoz, felvett róla egy kést, és ökölbe szorította kezét. Olyan erővel markolta a szerszámot, hogy teljesen elfehéredtek ujjpercei.

- Gina, itt a krumpli. Vagy hagymát szelnél inkább? - fordult felé egy idősebb, rövid hajú lány.

- Hagymát - válaszolta kurtán, miközben a sírással küszködött. Mindjárt három aprítani valót is kivett a zsákból és pucolni kezdte. Bátran sírt és a hagymára fogta, ha kérdezték. Könnyei mögül egyre a fiút figyelte, ahogyan az, meztelen felsőtestével a bozótnak nyomul, és küzd a drótkerítés huzalával. Végre sikerült utat törnie. A lány könnyei lassan potyogtak. Közben csepegni kezdett az eső.

- Verjétek fel a sátrakat, amíg mi elkészítjük a vacsorát!- kiáltotta a kerítésbontót bámuló a többi fiúnak.

Hamarosan valamennyi menedék állt, és a vacsora is elkészült. Egy nagyobb sátorba húzódtak be valamennyien a kis tálakkal, amelyekben forrón gőzölgött a krumplipaprikás. A fiú egy magasabb láda tetejére ült. Gina a lábánál kuporgott a földön. Kimérten emelte szájához a kanalat, és lassan fújta az ételt. Egy pillanatig sem vette le szemét a fiúról, aki ezzel mit sem törődve vidáman lakmározott. Fogaival úgy tépte a vastagra szelt kenyeret, mint egy vadállat az elejtett zsákmány húsát. A morzsák szétrepültek a sátorban. Eleinte csendben ettek, aztán egy kopasz, szemüveges férfi anekdotázni kezdett. Valamennyien hangosan nevettek a már jól ismert poénokon. A lány egy ideig mosolygott, aztán csendben kisomfordált a levegőtlen sátorból. Mélyet szippantott a friss levegőből, amelyben felismerte a neki oly kedves ázott talaj illatát. Valahol egy bagoly szólt. Gina összerezzent, aztán elmosolyodott: minek féljen, hiszen annyi kedves ember veszi körül. És Ő is itt van.

Elsétált a kis, kétszemélyes sátorig, levette cipőjét és behúzta maga mögött a zip-zárat. Néhány tapsolás hallatszott még felőle. A hangok a bepimaszkodott szúnyogok irtását jelezték.

Reggel korán kelt. Azt hitte, ő lesz az első, de a sátorból kikukkantva rájött, hogy valaki már gyorsabb volt nála. A fiú a tűzrakóhely mellett térdelt. Fejét kissé félrefordította, arca szinte a talajt érte. Nagy lélegzetet vett és erősen kifújta a levegőt. A tűz lassan feléledt.

A fiú büszkén nézett a lányra, aki elismerően mosolygott rá. Aztán elővette a teás bográcsot, vizet öntött bele. A teli edény azonban olyan nehéz lett, hogy egyszerre megtántorodott tőle. A fiú kikapta kezéből, és feltette a tűzre.

Mire a többiek felébredtek, már kész volt a forró tea.

Reggeli után az elindulás szertartásos volt. Pezsgőt bontottak, és körbe adták. Ők egy hosszú kenuban kaptak helyet egy másik fiúval.

- Vigyázzatok!- húzott el mellettük a másik hajó legénysége vihogva. - az ügyvéd szomorúan utánuk bámult.

- Te hogyan lettél kormányos? - kérdezte a jogász.

- Nem vagyok kezdő, mint ti ketten, úgyhogy húzzatok bele! - Picim, hogy tartod az evezőt!? - förmedt rá a lányra.

Aztán egy darabig megint nem szóltak egymáshoz. A másik hajóból énekszó hallatszott. Közelebb mentek. A kormányosnak mindig tetszett a dal.

       Megfogták egymás kezét és körbe álltak. A szemközt állók alig látták egymást, mert a síron annyi virág tornyosult. Egyikük meggyújtott egy gyertyát és körbe adta. Mindenki átszellemültén énekelte a közös dalt, amely imaként szállt a temető csendjében. Az anya megfordult. Tett néhány tétova lépést, majd a megnyíló körbe lépett. Nem ismerte, akinek a kezét fogta, de jól esett, hogy valaki tartja.

       - Picim húzzad! - hallatszott újra a fiú hangja.

- Szerintetek "picim" meddig tűri ezt még? - morfondírozott hangosan a másik hajóban a doki.

- Egyszer majd fellázad, figyeljétek meg! - tette hozzá fennhangon az első evezős lány.

- Kikötünk! - ordították a vezérhajóból a többiek, és egy fövenyes part felé mutattak.

- Na, most húzzatok bele! - kiáltotta a kormányos és a part felé fordította a  kenut.  Amint a sodrással szemben szárazföldet ért a hajó orra, kiugrott és megtartotta azt. Nekiláttak a kipakolásnak.

Tábort vertek. A fiú eltűnt az erdőben. A lányok nekiláttak a vacsorának. Egy fiatal gyerek apró ágakból tűzrakó helyet jelölt ki. Kúpot emelt az apró gallyakból, és szitkozódott, ha a botocskák szétdöntötték a felépítményt. A fák közül kiabálás hallatszott.

- Gyertek már segíteni!- a fiú egy hatalmas száraz ágat cipelt. Egyszerre többen rohantak felé, hogy a súlyt levegyék válláról. Együttes erővel cibálták az ágat a tűzrakó-helyhez, majd ki-ki újra nekilátott saját sátra felveréséhez. A fiú továbbra is az ágat szemlélte.

- Szép darab! - mosolygott elismerően a túravezető, majd visszafordult a bogrács felé. A fiú felől tompa puffanások hallatszottak: nekilátott az ág felaprításának. Nem törődött azzal, hogy lehűlt a levegő és mindenki felöltötte melegebb ruháját, és a szúnyogok is előjöttek. Csak vágta a fát a baltával, nem érdekelte, hogy a veríték szemébe folyik és csípi. Újabb és újabb ütés hallatszott.

Közben a többiek leültek a tűz körül. Beszélgettek, nevetgéltek. Egy borosüveget adtak kézről-kézre. Mindenki kortyolt belőle és elmondta véleményét a túráról.

A lány merengve bámulta a lángok táncát. Arra gondolt, mennyire könnyű volt ez az egész, hogy Ő is itt volt és vele! Holnaptól kezdődik minden, a rohanás, az iskola, és a küzdelem a fiúért. Tegnap is felhívta az a lány...

Egy hűvös palack ért könyökéhez. Tudta, hogy mondania kell valamit, de nem jött ki hang a torkán. Kortyolt egyet a borosüvegből.

- Jó volt. - mondta kurtán és tovább adta az italt. Végighallgatta, ki, mit mond, bár ezek a hangok olyan távolinak tűntek, és sehogy nem álltak össze mondatokká a szavak.

Az idősebb lányon volt a sor. A túravezető nyakába borult és sírt, hogy valaminek vége. A fiú felkelt a tűztől, és átölelte őket. Izmos karjával egyszerre emelte meg a két embert, akik lábaikkal kalimpáltak a levegőben, megdöbbenve a fiú erejétől. A lány pedig tovább zokogott.

A többiek szemébe is könnyek szöktek.

     Az anya odalépett hozzájuk.

   - Köszönöm, hogy boldoggá tettétek az utolsó hónapokban! Ez éltette. Nagyon sokat jelentett, hogy kockáztattatok és elvittétek arra az utolsó túrára. Tudom, hogy nem volt egyszerű nektek sem. De most már vége. Ginára vigyázzatok! Ő egy hős: nem mindennapi, amit megtett a fiamért. Rengeteg energiája fogyott az utóbbi időben. Sok szomorúságot szívott magába az egy év alatt. Most már mosolyognia kell. Vidítsátok fel! - azzal a lány felé fordult, és átölelte. Majd odalépett a sír mellett álló gyermekeihez, akik szorosan hozzásimultak, úgy vezették ki a temetőből.

Gina az ágy szélén ült, lóbálta a lábát. A kórházi ágyról nem ért le az alacsony teremtés. Szemben vele egy másik lány mosolygott és a fiúval beszélgetett. Ginát idegesítette a jelenet. Megpróbált higgadtnak tűnni. Tudta, hogy a fiúnak fontos a nyugalom. Lajos vidáman nevetgélt a lánnyal. Látszott, hogy régi, bizalmas kapcsolat köti össze őket. Nem vettek tudomást Gináról, és az éppen betoppanó látogatókról sem.

- Ez igen! - köszönt be az ügyvéd. - Egyszerre két lány ápol? Így én is szívesen lennék sokáig beteg... - azzal kacsintott egyet és kezet fogott barátjával.

- Ezt neked hoztuk! - azzal a jogász kísérői letették az éjjeli szekrényre a narancslevet és a csokoládét. A fiú kihúzta a fiókot. A rekeszben élére rakva sorakoztak a táblák. A frissen érkezett édesség is közéjük került.

- Mindenki csokit hoz. Sokáig kell itt lennem, hogy mindez elfogyjon.

- Inkább segítünk megenni, hogy minél hamarabb kikerülhess innen. Nem fázol?- tette hozzá az ügyvéd öccse. - Olyan huzat van itt, te meg egy atlétatrikóban ücsörögsz.

- Nekem már mindegy...- vonta meg vállát a fiú.

- Naaaa! - horkantak fel egyszerre a többiek.

- Inkább azt meséld el, mit mondanak az orvosok!

- Mind hülye! De én túljárok ám az eszükön! - kuncogott a fiú. - Igazából nem tudják, mi a bajom. A szemész a fül-orr-gégészhez küld, az meg vissza. Néhány hét alatt arra a döntésre jutottak, hogy leszívják a váladékot, ami nyomja a szemem. Csak azt nem tudom, miért küldenek Pestre, meg CT-re.

- Biztosan megvan az oka.

- Mondom, hogy minden orvos hülye!

- Mindenesetre jobbulást kívánunk, de mennünk kell. A lányokkal pedig óvatosan! Tudod: jóból is megárt a sok.

A kórterem elcsendesedett, csak Gina maradt a látogatási idő végéig. A többiek mind kimentek.

A temető kapujában még megálltak néhány szóra, hiszen régen találkoztak. Nem tudtak mit mondani egymásnak, mert az amúgy vidám társaságot még nem érte ekkora szomorúság. Csak álltak kisebb csoportokba verődve és meredtek egymásra. Néhányan a cipőjük orrával vonalakat húztak az apró murvába.

- Csupán 22 éves volt! - ennyit tudtak mondani.

- Gina egy hős. Tudjátok mit élt át az egy év alatt? Nem tudtam úgy bemenni a kórházba, hogy ne ült volna ott az ágya szélén. Ha otthon látogattam meg, akkor pedig ott ápolta. Majd tényleg figyeljünk rá.- mondta egyikük.

- Te otthon is meglátogattad?

- Néhányszor beugrottunk. Legutoljára néhány hete. Akkor már nem ismert meg. Nem is tudott ébren maradni. Nem őt látogattam meg, hanem egy számomra ismeretlen valakit. Megfogtam a kezét és féltem, hogy a simogatástól eltörik a csontja, úgy lesoványodott, aki egy éve még kettőnket emelt meg. A kór annyira eluralkodott testén, hogy teljesen elnyomta azt a határozott valakit... Én csak néhány percig találkoztam így vele. De Ő...- és a lány felé intett fejével - végignézte az egészet, sőt, végigcsinálta. Tudjátok hol aludtak miután elvittük az utolsó túrájára? A teraszon. Pedig esős idő volt. Azt játszotta, hogy velünk van. - Egy telefoncsörgés vetett véget a beszélgetésnek.

A lány felvette a kagylót, bemutatkozott és hosszasan hallgatta a hívót. Feltett néhány kérdést, aztán elköszönt. Azonnal tárcsázni kezdett egy másik számot.

- Szia! Megvan a hely, és a tájőr rendelkezésünkre áll. Azt mondta, bevihetjük természetvédelmi területre is, elkalauzol bennünket. Ha rosszul lenne, van motorcsónak a környéken, beviszik a városba. Nyugodtan mehetünk. Csak a szállítókocsikat kell megszervezni.

- Már szóltam a srácnak. - hallatszott a mély hang a vonal túloldaláról. - De tudnod kell, sokan ellenzik az akciónkat. Azt mondják, gyilkosok vagyunk és ott fog meghalni, és fölöslegesen veszélyeztetjük az egészségét.

- Ne törődj velük, majd Ő eldönti, hogy akar-e jönni...- kis szünetet tartott, majd hozzátette: - Nem engedjük élmény nélkül elmenni.

- Még ne szóljunk neki, csak ha minden megvan, egy héttel indulás előtt, hogy felkészülhessen. Nagyon gyenge, egy kanalat is alig bír megemelni, Gina eteti.

Majd néhány személyes ügyet is megtárgyaltak, elbúcsúztak, és letették a kagylót. A lány hosszasan bámult maga elé. Egy érintés ébresztette fel gondolataiból.

- Segítenél felverni a sátrat? Egyedül nem tudom. Ő nem tud segíteni.

A fiú egy campingszéken ült és a többieket figyelte. A két lány elindult felé, hogy elkészítsék a fekhelyet. Közben beszélgettek, vidáman heccelték egymást. A fiú ültében magyarázott nekik, miként tegyék a sátrat. Igyekeztek kedvében járni. Doki és a túravezető is megérkeztek egy nagy törölközőt lobogtatva.

- Ki jön fürdeni?! - hangzott csatakiáltásuk és megálltak a fiú előtt.

- Ezt nem gondoljátok komolyan...- szólt csendben a fiú. De azonnal rájött, hogy kérdése felesleges volt. A két férfi felsegítette és a folyópartra kísérték. Bevezették a vízbe, és megmosdatták a júliusi Dunában. A víz tetején szúnyoglárvák és a fák szöszei úsztak. Olyan egységes burkot alkottak a felszínen, mintha egy mesebeli tavat világítana meg a lenyugvó Nap. Füst szállt az ég felé, a tiszta időben, jelezve, hogy lesz vacsora. Közben szúnyogok zümmögése hallatszott a fák felett. Egy gitár is megszólalt, majd egy bánatos furulya csatlakozott hozzá. Néhányan énekelni kezdtek. Nem ment jól. Csak a jókedvből szóló ének tiszta.- állapították meg titokban, magukban.

Vacsora után elcsendesedtek, és a szúnyograj elől a sátrakba húzódtak. Éjszaka néhány jajszó sajdult az egyik sátorban. Mindenki tudta: fájdalmai vannak.

Reggel a tájőr korán érkezett. Beszélgetett a társasággal, elmesélte a holtág történelmét. Aztán elindultak. A fiút a hosszú kenuba fektették egy campingágyra, amelyhez egy napernyőt erősítettek.

- Szólj, ha bármi kell, vagy ha visszaforduljunk!- súgta aggódva a lány, majd beült elé a hajóba.

Csendben eveztek. Néha a tájőr mesélt valamit, vagy a madarak nevét és szokásait ismertette, ha megpillantottak egy-egy példányt, a különleges szárnyasokból. A fiú némán tűrte a fájdalmat. Gyönyörködött a tájban. Igyekezett mélyre szívni a friss levegőt. Tudta: ez az utolsó túra. Már hónapok óta készülődött. El. Nem tudta hova megy, milyen lesz az út, ki  és hogyan jön érte. Nem érdekelte, lesz-e alagút, vagy fény. Élni szeretett volna, és azt akarta, hogy az a finom ringatózás, amit a kenuban érzett, örökké tartson. Lehunyta szemét és átadta magát a Napsugarak simogatásának, a víz ringatásának és a levegő tisztaságának.

A Nap egyre erősebben tűzött. A feketeruhás alakok már kényelmetlennek érezték a gyászgúnyát, szerettek volna tőle megválni. Furcsának tűnt a helyzet, mert legtöbbjük eddig csak fürdőruhában, és melegítőben találkozott. Az erős fény ellenére mindannyian sápadtnak tűntek a fekete holmikban. A lány elhaladt a várakozó kis csoport mellett, majd lassan visszafordult. Tenyerét a szeme elé tartotta, és hunyorogva rájuk nézett. A Napfény megcsillant szemüvegén, mintha azzal akarna jelt adni valakinek az égbe.

- Szólj, ha beszélgetni akarsz!- mondta egy csendes hang.

- Majd találkozunk. - bólintott megkönnyebbülten a lány.