Mura és Dráva túra 2005. július 31.- augusztus 18.

A pünkösdi, bemelegítő túra után 2005.-ben másodszor is nekivágott a csapat a Drávának. A májusi túrán ugyanis eldöntötték, hogy leeveznek Eszékig, ráadásul a Muráról indulva.

A terv élménnyé vált…

Az indulás előtt néhány nappal úgy tűnt, nem indul el a társaság, a szervezés ugyanis állandóan nehézségbe ütközött. Először azzal kellett szembesülni, hogy az egyik hajót ki kell vonni a túráról, mert olyannyira megsérült. A csapat létszáma is kérdéses volt. Voltak, akik visszamondták a részvételt, akadt aki bejelentette: hoz még valakit.

Kiderült, nem elég az evező sem, így a túravezető legyártott 10 faevezőt, amelyekre nemzeti színű mintákat festett.

Lutri volt, hogy az utolsó napon kellett műszaki vizsgára vinni a kölcsön kapott kenuszállító kocsit.

Aztán lett elég evező, másodszorra a műszaki vizsga is sikerült, és annyi résztvevő, hogy a 18 napos túrát két turnusban kellett megszervezni.

Aztán eljött 2005. július 31. az indulás.

A társaság Muraszemenyével szemben, Dekanovacnál indult el a Murán. A folyón éppen zöldár volt, így a vize barna volt. A Murán eltöltött két nap után a Dráva, amelyre Őrtilosnál csorgott rá a csapat, így kristálytisztának bizonyult.

A kezdeti nehézségeket szinte elfeledve vitt a csapat útja a tiszta vizű Dráván, amikor derült égből jött a villámcsapás: a kánikulát villámlással kísért záporok váltották fel. A viharos szél elvitte a csapat feje fölül a pavilonsátrat, amely alatt esőben is a közösségi élet színtere volt.     

Nem csak a mindennapos ki-be pakolások, sátorverések, tűzifabeszerzések, vacsorakészítések tették próbára a társaságot: előfordult, hogy zuhogó esőben, több kilométert kellett gyalogolni az élelemért és vízért a partról a falvakba.

A horvátok mindig segítettek. Volt, hogy traktorral vitték el a csapat egy részét bevásárolni és vissza is hozták a megpakolt társaságot.

Akadt néhány előre kinézett táborhely, ahol mégsem sikerült kikötni, mert magas volt a vízszint.

Ahhoz, hogy a túra jól menjen a két túravezető (Nagy Sándor Endre és én) a túra előtt néhány héttel felmértük a terepet, a kikötési lehetőségeket, bár a folyó vízszintje ingadozó, nem ettől kellett tartanunk. A délszláv háború idején a folyó egyik oldalát elaknásították, életveszélyes. A helyi rendvédelemnél erről is érdeklődtünk.

Persze a Szent Jupátosok soha nincsenek veszélyben. Velünk van a tüzek, a vizek, a szelek, és a folyam istene… ez amolyan babona nálunk. Azt mutatja, tiszteljük az elemeket, amelyekkel gyakran küzdenünk kell.  

Ekeserítő volt, hogy minden vizes, még az is, ami előző nap száradni lett kitéve. Mégis tovább ment a csapat, tartva egymásban a lelket. Senki nem akart hazamenni, mindenki küzdött az elemekkel és önmagával. Ismét kiderült, hogy jó a csapat. Akinek megfordult a fejében a hazamenetel, azt átsegítettük a holtponton, mert mindenki máskor esett kétségbe.